Más baja magyar baj is, ezt jelenleg a valutaalapú jelzáloghitelesek tapasztalják meg a saját bőrükön. Ám akik a válság veszteseiként végső elkeseredésükben más népeket tesznek bűnbakká, mintha nem vennék észre, hogy őket sem kímélik. Visszatérő vád, hogy sok magyar máig nem szabadult meg a Kádár-rendszerben beleivódott mentalitásától, ezért nem dolgoznak úgymond rendesen, és ezért várnak mindenre megoldást az államtól. Egy sikeres vállalkozó bőszen közölte velem egy társaságban, hogy a magyarok akkor tanulták meg lógást, és ezt a szokásukat átörökítették utódaikra, nem csoda, hogy ennyi ingyenélő van az országban, nagyon helyes tehát, hogy móresre tanítják ezeket. Leintett, amikor felhívtam a figyelmét arra a tényre, hogy az 1970-es, majd a 80-as évek egyik legfontosabb jelensége az önkizsákmányolás volt, a társadalom többsége ugyanis az állami állásban megtakarított munkaerejét a fekete - és szürkegazdaságban, az engedélyezett kisvállalkozási formákban kamatoztatta látástól vakulásig. Az egyik napilap kommentezője a minap a következőket írta: ”Az elmúlt évben sokat dolgoztattam Magyarországon, és azt tapasztaltam, hogy a munkaerő minősége nagyon változó, talán a nagyobb külföldi eredetű munkaadókat kivéve. Sajnos úgy érzem, hogy a magyar munkaerő sokszor a jelenlegi költségeit sem éri meg, a szar munka, a hozzáértés, a motiváció hiánya és a sok csalás, meg lopás (illojalitás) miatt. Erre a silány munkaerőre ráfér egy szigorítás. Fizetést ugyanis csak megtermelt nyereségből lehet emelni, akár tetszik, akár nem.” Nagyhatalmú, dúsgazdag emberek is gyakran ócsárolják a magyar társadalmat. Demján Sándor annak a véleményének adott hangot nagy nyilvánosság előtt, hogy a ”magyar gazdasági növekedés megindításához hat-hét napos munkahétre lenne szükség”, mert „az embereknek nem várniuk kell a csodára, hanem dolgozniuk kell érte”. Nemrég ismét tett egy kioktató megjegyzést arra nézve, hogy ”nem kéne a sült galambot lesni”. Demján és társai ugyanazzal állnak elő, amivel mások is régebben, amikor megvetően semmittevőknek nevezték őket. Ez rendszerint akkor történik, amikor igazolni akarják a jogfosztást.
Ám akik a magyar társadalom kiszolgáltatottságát óhajtják, nem a levegőbe beszélnek, biztos szövetségesük a tekintélyelvű, elitista jobboldali rezsim, amely tétovázás és fenntartások nélkül megteszi azt, amibe a nemzetrontónak beállított és baloldalinak nevezett elődje belekezdett, de amit ideológiai előéletének terhe miatt nem tudott következetesen és kíméletlenül végrehajtani. Példa erre az új munka törvénykönyvének a tervezete. A napvilágra került információk szerint, Pál Lajos vezetésével neves munkajogászok állították össze, és szakértők megállapítása szerint több pontjában is egyezik azzal az előterjesztéssel, amelyet ugyanez a csoport még az előző kormányzati ciklusban kidolgozott. Azt az elképzelést azonban nem hozták nyilvánosságra, mert még „belülről” is hevesen bírálták. Az új államban azonban már nincs hezitálás, a tervezetet szokásos módszeréhez híven a rezsim néhány, kevésbé jelentős helyen majd némileg felpuhítja, hogy ezzel is azt sugallja: kész alkudni, a többi pedig könyörtelenül megmarad. Persze nem átallnak a népre, a nemzeti érdekre, a közjóra hivatkozni. Nincs ebben semmi meglepő, volt ilyen már a történelemben, nemegyszer. Keletkezett azonban egy merőben új probléma, ami átszabja a világot, benne Magyarországot, s némi magyarázatot ad a magyarországi változásokra. A technikai fejlődés és a tőke globálissá válása milliókat, tízmilliókat, százmilliókat tesz feleslegessé világszerte. Egyszerűen túl költségesek, ezért szó szerint nem kellenek. Ők a tartósan munkanélküliek, a hajléktalanok, a képzetlenek, a leszakadtak, az inaktívak, a szociális segélyek lélegeztető gépén élők, vagyis az egyre nyíltabban ”élősködőknek” tartott szegények (köztük is első helyen a cigányok), akiknek sokmilliárdos állami pénzsegélyére ácsingózik a lecsúszástól rettegő középosztály. Erre az egyre duzzadó, több milliós tömegre már fogyasztóként sincs szükség, mivel a rohamosan szűkülő állami forrásokból ”elszívott” létfenntartó támogatásokkal, és a visszafizetetlen hitelekkel ”okozott kár” sokkal nagyobb, mint a vásárlásaikból adódó esetleges haszon., tehát leszámolnak velük. Vagy ők, vagy mi! - ez nem az uralkodó csoport rögeszméje, hanem elterjedt társadalmi vélemény Magyarországon (is). Az Orbán-rezsim sikerének titka, hogy meghallották az idők szavát. Ennek szellemében módszeresen leválasztják a túlélést biztosító államról a szükségtelenné váló tömegeket, akiket munkaügyi, oktatási, jogi, rendészeti, rendőri eszközökkel kiiktatnak, elszigetelnek, fenyítenek, és amint lehetőség nyílik majd rá, a végletekig ki fognak zsákmányolni. Erről szól a konvergenciaprogram is. Bevezetik az egyelőre estenkénti 44 órás munkahetet, de nem lenne meglepő, ha ez rövidesen 48 órás lenne, vagy még több a munkáltató érdekei szerint. 90 napra csökkentik az álláskeresési járadék folyósítási idejét, a családtámogatásokat nominálisan befagyasztják, a több jogcímen igénybe vehető szociális tranfszerek értékét limitálják. Jövőre nem szüntetik meg a szuperbruttó felét, így nem lesz több a nettó fizetése senkinek, ellenben elveszik a most meglévő adókedvezményeket. Budapesten már az a szóbeszéd járja, ami önmagában is sokat mondó, hogy leállítják a szociális munkás-képzést, bezárják az anyaotthonokat, a vadházasságban élő gyerekes családokat diszkriminálják, bevezetik a kötelező hittanoktatást. Mindezt kiegészíti a tankötelezettség és a büntethetőség korhatárának leszállítása, valamint a közmunkának nevezett kiterjedt munkaszolgálat, aminek felügyeletét - bármennyire is tagadják- a korengedményes nyugdíjból visszahívott rendvédelmisekre, mint valami kápókra fogják bízni, előrevetítve az állami klientúrákkal összefonódó extranyereséges magánbörtönök sötét jövőjét. Nyugaton van erre egy kettős kifejezés: workfare – prisonfare.
