Mi van akkor, ha a ház egyik lakója beszól nekem, mert szerinte mások füle hallatára durváskodom háztartásom tagjaival? 1. Bocsánatot kérek, amiért zavarja a hangoskodás. 2.Elismerem, hogy joggal panaszkodik. 3. Közlöm vele, hogy valamit félreértett. 4. Rövid kérdéssel fordulok hozzá: közöd? A magyar kormány többször is világosan kifejezte, mennyire nem szívleli, ha külföldről rászólnak. Így tett régen, így fog tenni a jövőben is, mivel ilyen. Ez történt a médiatörvény miatti európai felzúdulás idején, és legutóbb a tekintélyesnek tartott Financial Times szerkesztőség cikkével. A brit üzleti lap taglalta a korábbi magyar miniszterelnökökkel szembeni esetleges vádemelést, Kovács Zoltán kommunikációs államtitkár pedig olvasói levelében utasította vissza a feltételezést, amit szerinte tények nem igazolnak, ráadásul az alkotmány sem tenne lehetővé. Három pontja van a levélnek, ami az adott ügyön túlmutat. Az egyik: Kovács államtitkár módfelett zavarba ejtő kijelentése, hogy a brit lap tájékozatlan. A másik: az FT állítólagos kettős mércéje, mivel úgymond kesztyűs kézzel bánt az előző kabinettel, a mostanival ellenben nem. A harmadik: a kormány nem tartozik számadással senki másnak, csak a magyar társadalomnak.
A kormány szócsövének igaza van, a külföldi reakciók nem egyszer felületesek, feltűnően tévesek, megdöbbentően pontatlanok, sőt időnként röhejesek is. Emlékezetes, amikor a médiatörvény Európai parlamenti vitájában a tiltakozó képviselők felmutatták magyar újságok üres címoldalait, keresztben a píros színű ”cenzúrázva” szóval. Pechükre a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap fejléce is ott virított. Mivel nem tudták, miféle a két lap, azt gondolták, hogy a magyar sajtó kollektíve el van nyomva. Igaza van Kovács államtitkárnak abban is, hogy a külföld (értsd a Nyugat) sajtója megértőbb volt a balliberális kormánnyal. De a főkommunikátor állításától eltérően ez csupán annyit jelent, hogy amennyire értették, milyen gazdasági irányzatú valójában az előző kurzus, annyira félreértik a mostanit. Ennél a pontnál azonban fordul a kocka. Kovács Zoltán ugyanis beveti azt a köznapi vitákban is kedvelt módszert, hogy a szemrehányásokra nem meggyőző cáfolattal, hanem viszonváddal kell élni. Úgy jár el, ahogy a főnöke, akit példának okáért kényes témában faggat egy szocialista képviselő a parlamentben, mire a válasz: magának ilyen kérdéshez nincs jogalapja, mert kilopták az országot. Az államtitkár harmadik megjegyzése az igazi sziporka, amit a létező szocializmus idején is sokszor lehetett hallani, amikor odaátról számon kértek valamit: beavatkozás a belügyeinkbe. Kovács Zoltán szavaival ez így hangzik: ”Senkinek sincs ínyére, ha kívülállók bírálják, és a külső bírálat csak erősíti a kormányt, amely ellenáll annak, hogy külföldiek ide-oda rángassák”. Az egyik portál törzskommentezője ezt egyszerűbben fogalmazta meg: ”Utálom, ha idegenek pofáznak bele a családi dolgaimba!” A lakóházi hasonlatnál maradva, a helyzet akkor változik meg, amikor megjelenik a háziúr. A kormány, a miniszterelnök is zokszó nélkül szokta tűrni, amikor fentről, mondjuk, Brüsszelből leszólnak, aminek eredménye a megadás. Nem az érvek, hanem a felettes hatalmak, az erőfölény előtt hajolnak meg, ami önmagában is sokat elárul a jobboldali rezsim természetéről. Ez esett meg, amikor a költségvetési hiánycél emelését kérő Orbánt rövid úton hazaküldték Brüsszelből, tavaly nyáron. Olvasott bárki is akkoriban nyílt kormánylevelet olyan szöveggel, hogy Brüsszelnek fogalma sincs a számokról? Akkor sem volt ingerlékeny kioktatás - a revolversajtójuk hecckampányát leszámítva -, amikor az év elején a médiatörvényt támadták az európai intézmények. Kiderült, hogy a nagytőkével megtámogatott nyugati politikai vezetőréteg számára presztízskérdés a sajtó ügye - nyomós okból. Az információ ugyanis üzlet, a szabad sajtóból sokkal többen profitálnak - ki pénzben, ki szórakozásban, ki tájékozottság tekintetében -, mint a fenyítettből, aminek következménye előbb a hatalom elfajulása, utóbb a gazdasági bukás. A nyitott társadalmak elengedhetetlen tartozékának nevezett médiaszabadság magasztalása ehhez a haszonelvű felfogáshoz a pátoszt adta. Ez nem valamiféle cinizmus, csupán kiállás a szabadság járulékos előnye mellett. A kikényszerített módosítások után is több vonatkozásban változatlanul kemény médiatörvényért csak azért nem kapta meg a magáét Orbán, mert Brüsszelnek nem hiányzott még egy médiacirkusz, a nyugati sajtót pedig már nem izgatta, hogy Magyarország miatt megint fellármázza a fél világot. Ám nem felejtenek.
A kormányzó jobboldal természetesen akkor sem fog visszabeszélni, amikor a Nyugat félreérthetetlen figyelmeztetést küld majd, miután újfent szószegő módon esetleg mégis csak vádat emelnek az előző miniszterelnökök, főleg a démonizált Gyurcsány és emberei ellen. Aki az erő nyelvét beszéli, csak az erő nyelvén ért, ami uralkodó politikai kultúraként beláthatatlan következményekkel fenyegeti a magyar társadalmat. Orbán ugyanakkor jól tudja, hogy kölcsönös a függés a Nyugat és Budapest között, még ha nem is azonos mértékben, ezért szokott időnként, rizikó nélkül morogni Brüsszelre. Manapság, amikor mindenki az Unióba igyekszik, páriává válik, aki más irányba tart. Olyan ez, mint a középkori Európában az egyházi kiközösítés: az uralkodó intézményen kívül – védelmen kívül. Ezért súlytalanok a Brüsszel elleni kijelentések, és súlyosak a kapitulációk. Az elszánt hívek ugyanis azt a következtetést vonhatják le, hogy mégis is védtelenek, hiszen létezik vezérük fölött kényszerítő hatalom, ami a szerepéről kialakított jobboldali felfogás szerint képtelenség, hacsak nem a mindenhatóról van szó. Nekik szól az a rendre elsütött szólam, hogy a magyar kormány antikommunista, ami anakronizmus több mint 20 évvel a rendszerváltozás után. De ez egy kódolt üzenet a további mozgósításra, a hidegháború folytatására, számukra ugyanis a harc az egyedüli lehetőség uralmuk megőrzéséhez.
