Ezzel a két szóval fejezte ki elismerését ismerősöm, miután elolvasta az internet legújabb sikerét. Legalább 60 ezren, ha nem többen tették magukévá Jakab Andor írását. Gyanítom, az elsöprő többség ugyancsak áradozott. Számos vélemény szerint végre valaki érthetően elmagyarázta adatokkal, kimutatásokkal, hogy mi a baj ebben az országban. A kis magyar munkaszociológiai esetrajzban Jakab arról értekezik, hogy miért nem adna munkát vállalkozóként. A kiinduló példa titokzatos, hiszen nem árulja el, hogy miféle szakértelmet igénylő, nem ügynöki, vagyis nem jutalékozásra szorító, heti öt napon, napi nyolc órában végezhető, bejelentett, járulékfizetős munkáért adna fejenként, nettó 250 ezer forintot 12 embernek, ha általa kívánatos országban élne. Aki konkrétumokat használ bizonyításként, a kiinduló tételben is legyen konkrét, különben hiába igaz a bizonyítás minden pontja, az összefüggés hamis lesz.
J.A. szerint azért nem alkalmazna nőt, mert a nő a cég számára improduktív és pénzelszívó, amint elmegy gyereket szülni, ráadásul már a felvételkor gyaníthatóan hazudna anyai vágyairól, hiszen ez az érdeke, több éves távolléte idején helyettesíteni is kell, ami dupla költség, és visszajövetele után sem lehet elbocsátani jó ideig. Hasonló gondot jelentenek az 50 év felettiek, mert belátható időn belül szintén védettek lennének a koruk miatt, ezért akkor is kénytelen a munkaadó az 58-ik életéve betöltésekor foglalkoztatni, bérezni, járulékozni őket, ha egyáltalán nem dolgoznak normálisan, legalább elfogadható szinten, sőt még fel kell venni melléjük megfelelő munkaerőt, tehát kétszeres kárt okoznak. Baj van az életkorban kedvezőnek minősülő férfiakkal is, mivel őket sem lehet a munkaadó belátása szerint elbocsátani, és még perelhetnek is. Ámde aprólékos elemzéssel kiderül az is, hogy lényegében mindenkivel baj van, amennyiben a kötelező, életkortól függően növekvő mennyiségű szabadságolást vesszük figyelembe. A tárgyi feltételek is gyalázatosak: túl drágák az irodabérleti díjak, a munkaadó költsége, rezsije pedig az egekbe emelkedik, mint a svájci frank. A levezetés szerint nem lehet tisztességesen vállalkozni a gagyizók, a ratyizók, a bóvlizók, a fusizók, a kontárok, a bejelentés nélkül dolgoztatók, a garanciát semmire sem vállalók, magyarán az illegális gazdaság szorítása miatt sem. Mi több, a feltételezés szerint ilyen körülmények között biztosan akadna olyan, kártékony munkavállaló, aki ötleteket, fortélyokat, szakmai titkokat lopna el, hogy aztán eladja azokat, amivel csak hizlalná a feketegazdaságot. Egyértelmű, hogy ki a felelős mindezért. Az állam, amely rengeteget szív el a vállalkozótól, akinek még a kis fizetés is problémát jelent, mivel bagóért csak mélabús, kedvetlenül dolgozó, lógós embert lehet kapni. ”Ekkora szopatás egyébként csak Magyarországon van”- vonja le a következtetést J. A. , aki egy tekintélyes cég tanulmányát hozza elő annak igazolásául, hogy mekkora bajkeverő a magyar állam, amely a saját és a társadalom ellensége, mert azzal, amit művel, rontja a munka-, a foglalkoztatási-, és az adózási morált, vagyis egyre többen svindliznek, egyre kevesebb a bevétel, a végeredmény pedig a közmunka, a munkatábor, a kényszermunka, a munkaszolgálat.
Az írás nem gúnyos, egyetlen sorában sincs élc, komolyan kell venni. Képzeljünk el olyan országot, amelyben megvalósul mindaz, ami kívánatos a szerzőnek, aki mellesleg elismeri, hogy a fajfenntartás fontos, sőt az anyaság utáni vágy is (egyébként ezért, nem pedig az emberiség szaporodásért szeretnének gyereket a nők). A képzeletbeli országban nem kell állásinterjúzni a nőket arról, hogy akarnak-e szülni vagy sem, alapból úgy kell kezelni őket, hogy fognak. Ha ez megtörténik, fizetés nélkül szülési szabadságra mehetnének csak, magától értetődően rövid időre, a vállalkozó pedig levonná a visszajövetelük után kiérdemelt bérükből a pótmunkaerő költségét. A képzeletbeli országban bármikor, bármilyen indokból kirúghatók a nők, gyerekkel együtt is, akárcsak az 50 feletti férfiak, akiknél megszűnne a védett kor, amivel két legyet lehet ütni egy csapásra, hiszen azzal, hogy bármilyen okból kirakható az 58 évnél idősebb, a vállalkozó megspórolná a kiegészítő munkaerőt is. Amúgy életkortól és nemtől, vallástól és bőrszíntől, családi és szociális helyzettől, életformától és gondolkodástól függetlenül bárkit ki lehetne rúgni, amit törvény garantálna, ezért nem lennének munkaügyi perek sem, ami egyebek mellett egy csomó embert tenne feleslegessé az igazságszolgáltatásban. Ahogy nem lenne éves szabadság sem, vagy ha igen, csak fizetés nélküli, és azt is nagyon ki kell érdemelni. A képzeletbeli országban szükség lenne még a munkanélküli segély, vagy újabban az álláskeresési járadék teljes felszámolására is, akkor pedig az államnak sem kerülne annyiba a szociális ellátás, ami jócskán mérsékelné az adókat, járulékokat. Mindez feltehetően jótékonyan hatna a vállalkozások helyiségbérleti díjaira, a munkaadók rezsijére, mivel ha mindenütt megvalósul az óhajtott foglalkoztatási rend, a szolgáltatók is kevesebbet kérnek az áramért, gázért, vízért, csatornáért, egyébért.
Papíron minden olyan flottul megy. Ámde a kellőképpen leszorított költségeknek és a munkavállalók maximális jogfosztásának súlyos ára lenne, amit a vállalkozó számviteli kimutatása nem ábrázol. A társadalmi költségek olyan magasságokba száguldanának, ahová még a svájci frank sem ér el soha. A sosem látott mértékű munkanélküliség, a bűnözés brutális megugrása, a tömeges öngyilkosságok, a katasztrofális demográfiai zuhanás, és persze a tomboló feketegazdaság miatt. Ez utóbbi kétségkívül súlyos károkat okoz a legális gazdaságnak jelenleg. Másrészt viszont a közkeletű vélekedéssel ellentétben hasznot is hajt. Nem egy képzeletbeli országban, hanem a valósban. Leköti az állástalanok jelentős részét, így enyhítve az effektív munkanélküliség pusztító hatását, miközben ellátja árukkal azokat, akik nem tudnák megfizetni a legális termékeket, tagadhatatlanul silány minőségben, és csaló szolgáltatással. Mindez nem igazolja, csak indokolja az illegális gazdaságot, amely természeténél fogva rejtett pénzforgalmat bonyolít le, tehát csak becsülni lehet, hogy az egyes országok esetében mennyivel bővíti a GDP-t, ami éppen ezért megtévesztő. Jakab Andor - ahogy mondani szokás- mégis nyitott kapukat dönget. A mostani állami elit könyörtelenül viszi afelé az országot, ahol ő szeretné látni. Erről szólnak oktatási tervei, igazságszolgáltatási intézkedései, a készülő új munka törvénykönyve, és a Brüsszelhez beadott konvergencia program. Sanyarú a helyzete a magyar kis– és középvállalkozónak, elismerem, de attól, ami van és lesz itt, csak még sanyarúbbá válik, a célzatosan tálalt számok, grafikonok is ebbe az irányba mutatnak. Ez igazán annak fényében riasztó, hogy mekkora sikere van Jakab Andor esetrajzának.
