Már csak ez hiányzik a frankdrámára adott megoldási javaslatok közül. És ez nem tréfa. Hallottam már olyat, hogy az Európai Uniónak kendőzetlenül meg kell fenyegetnie Svájcot, hogy abba beleremegjen az Alpok is, vagy összeurópai bojkottot kell hirdetni: addig senki ne vegyen svájci termékeket, amíg nem értékelik le drasztikusan az átkozott valutájukat, hogy ezzel megmeneküljön a nélkülözéstől több tízmillió törlesztő a kontinensen. Ad abszurdum nem veszünk svájci órát, svájci csokit, svájci gyógyszert, svájci ékszert, nem megyünk hozzájuk síelni, nem tesszük pénzünket valamelyik bankjukba. Egyébként nincsenek svájci termékek, ahogy más nemzeti áruk sem, a  régimódi jelzők reflexek, a származás homálya miatt működnek még, adott esetben a hovatartozásra büszke fogyasztó befolyásolására szolgálnak, közgazdaságilag viszont alapjában értelmetlenek, hiszen a globális kapitalizmus korában, az önazonosságú márkák világában nem számít hol születtek a cégek és azok tulajdonosai. Svájcra persze lehet és kell is nyomást gyakorolni, mint tették ezt az amerikaiak és az EU a titkos bankszámlák piszkos eredetű pénzei miatt, a frankjukért viszont nem.

Akkor zúdítsuk a haragot a bankokra. Akik néhány évvel ezelőtt még kényelmes 145 forintos frankárfolyamon vettek fel kölcsönt, most ott tartanak, hogy mindent elveszíthetnek. Szó szerint mindent, amiből egy élhető élet áll. Könnyeket ejteni igazán csak egy valamiért lehet: ha elvesztik a lakásukat. Az otthonukat, tehetném hozzá, mert tudom, hogy a legtöbb ember számára az otthonosság érzéséhez hozzátartozik a drága tévé, zenei berendezés, számítógép, kocsi, külföldi nyaralás, vagy akár a középosztálybelieknek a fizetős iskola a gyereknek. Mindezt hitelből. Az amerikai válság pont innen indult el. A 90-es évek elnöke, Bill Clinton, nem lévén más lehetősége a Demokrata párt hagyományos társadalmi bázisának megmentésére a lecsúszástól, államilag garantált olcsó lakáshitelekkel igyekezett fellendíteni az életszínvonalat és a gazdaságot. Úgy okoskodtak, hogy a csekély kamatú lakáskölcsönök sikere az ingatlanforgalmazás és az építőipar mellett megmozgatja a társiparágakat is, hiszen akkor lesz otthon a lakás, ha be van bútorozva, ha korszerű személyi technikával van ellátva, és ehhez új kocsi is kell. A pénzintézetek, a médiumok arról áradoztak, hogy beindul a gépezet, a beígért trendből pedig arra a következtetésre jutottak a hitelesek, hogy az ingatlanárak is jócskán emelkedni fognak, tehát itt is nyernek a bolton. A különbözetre spekulálva újabb kölcsönöket vettek fel, abból fizették az üdülést, a gyerekek taníttatását. A végeredményt ismerjük.

Érthető a kétségbeesett tanácstalanság nálunk (is). Mert érthetetlen, ami történik. Érthetetlen, hogy miért olyan értékes a svájci frank, mit művelnek a háttérben a pénzintézetek, miért olyan gazdagok, szívtelenek, miért vagyunk annyira kiszolgáltatottak. A harag jó, felszabadítja a mérget. A bankok, amelyek a kapitalizmus logikáját követve maximalizálják a profitot, persze megérik a pénzüket. Kétségtelenül vannak kétes ügyeleteik. Ahogy többen felfigyeltek rá, miként az internet legújabb népszerűségi listavezetője, Angyal József okleveles adószakértő és matematikus is, a frank alapú devizahitelhez jutottak közül sokan valójában hazai forint-megtakarításból származó hitelt kaptak devizahitel címén, mégpedig úgy, hogy a forintban felvett hitelösszeget devizavételi árfolyamon konvertálták át svájci frankra. A törlesztő részlet svájci frankban van meghatározva, de maga a törlesztés forintban történik az aktuális deviza középárfolyamon. A két árfolyam közötti különbözet adja a hitelkamatokon felül a bank hitel-kihelyezési nyereségének egyik részét. A havi törlesztő részlet úgy ugrott az egekbe, hogy ez a devizaalapú hitel nem is látott svájci frankot, indokolatlanul mégis kihatott a törlesztésre a frank egyre emelkedő árfolyama. Ráadásul a bank nyereségének másik részét képező kezelési költségek, folyósítási jutalékok és egyéb belső díjtételek a banki szolgáltatás árai, melyek itt helyben, forintban keletkeznek. Ezeket mégis a svájci devizában nyilvántartott hitel bizonyos százalékaként frankban határozzák meg, majd annak középárfolyamán forintban fizettetik meg. Mi ez, ha nem tisztességtelenség, finoman szólva? A bankok akkor mégis vérszívók, nyerészkedők. A válasz nem késlekedik: szerződés köttetett, az aktus önkéntes volt az ügyfél részéről. Az ő dolga, hogy olvassa el a kontraktus minden szavát, értse meg minden mondatát, fogja fel teljes szövegének értelmét, súlyát. Az ügyfél legyen tisztában azzal, hogy a valuta árfolyama egyszer fenn, másszor lenn, legyen tájékozott, felnőtt emberként döntésképes. A szabad akarat persze nem tévesztendő össze a szabadsággal, a szerződésre tett aláírás azzal a korlátozó kényszerrel, hogy lakni kell. Erre mondta egy elkeseredett devizaalapú lakáshiteles: igazságosak az olyan szerződések, amelyekben a szereplők jogilag egyenlők, de csak formálisan egyenrangúak, hiszen nincs alkupozíció, az egyik fél diktál, a másik vagy elfogadja, vagy mehet? A megoldás egyszerű lenne: vezessük be automatikusan minden devizaalapú lakáshitelesnél az árfolyamrögzítést, de az árfolyamkülönbségből adódó összeg ne egy egyéni számlán gyűljön elviselhetetlen és visszafizethetetlen teherként, hanem a bankok írhassák le ezt az összeget a bankadóból, annak mértékéig. Így mindenki jól járna: az adós vissza tudná fizetni a felvett hitelt, a bank megkapná a kihelyezett pénzt a nyereségével együtt, az állam ugyan kevesebb adót szedne be, de ezzel a lépéssel jelentősen élénkítené a gazdaságot, hiszen a háztartásokban sokkal nagyobb vásárlóerő maradna. De akkor mivé lenne a bankadó, mint társadalmi ütőkártya?

Jaksity György, az értéktőzsde korábbi elnöke, az egyik értékpapír kereskedő cég vezetője az Origónak adott interjújában megpendítette a törlesztés tömeges megtagadását: "Ha több százezer adós dönt így, akkor a bankok ezt kénytelenek lennének elfogadni”. Róna Péter közgazdász, sokakhoz hasonlóan felvetette a bankok államosításának lehetőségét, konkrétan pedig azt mondta: ”át kell alakítani a devizahiteles szerződéseket. Világossá kell tenni, milyen alapon számítják a törlesztő részleteket, a kamatokat, és mi az alapja a bankok által felszámított díjaknak." Erre pedig a bankokat szerinte "törvényben kell utasítani”. Többen a lakáskölcsönök állami támogatásának hordozhatóvá tételét és a magáncsőd létrehozását követelik. A PSZÁF azt javasolja, hogy a bajba jutott devizahitelesek gondolják meg a svájci frankalapú hiteleik euróra váltását. Miközben az euró is szférikus magasságokban jár? A kormány pedig minden ellenérvet félresöpörve az árfolyamgátat propagálja. A rögzítés esetében törvényileg garantálják, hogy 2015 után nem lehet 15 százaléknál magasabb a törlesztő részlet. Ez persze nem azt jelenti, hogy a többletet nem kell visszafizetni, hanem azt, hogy a hitel futamidejét ezzel egyidejűleg jelentősen meghosszabbítják. A bankkal kötött egyéni megállapodások is csak ebben a konstrukcióban léteznek, azaz a futamidő megnövelésében. Ezzel nem oldódik meg semmi, csupán a kínlódás lesz hosszabb, és a végén a jelenleginél is sokkal magasabb összeget kell visszaadni a bankoknak. A felvett hitelösszeg után ugyanis folyamatosan kell fizetni a kamatokat és a banki költségeket, amíg el nem fogynak. Ha megnöveljük hitelünk futamidejét 10 évvel, akkor a jelenleg visszafizetendő összeg kétszeresével zárhatunk, noha a havi részlet csak pár ezer forinttal lesz kisebb. Azaz amivel most "jól járunk", abba majdan beledöglünk.

Pattanásig feszült a helyzet, a most még szétszórt, ám erősödő és lassan összegződő hisztéria olyan szinthez közeledik, ahol a társadalmi stabilitást jelenleg biztosító apátia brutális indulatokba csaphat át. Ha a munkahelyek tömeges elvesztése utáni új korszakban bekövetkezik tízezrek, százezrek lakásvesztése is, az események katasztrófával fognak végződni: a frank után egekbe emelkedik a bűnözési és öngyilkossági ráta is, utcai erőszakba, zűrzavarba torkollik a düh. Lángok csapnak fel, mint 2005 őszén a francia külvárosokban, és most a briteknél, amire a válasz a hatalmi fejlemények tükrében egy valami lehet: nyílt rendőrállam.