Anyámnak lidérces álmai vannak. Hallja, ahogy a tehervonat kerekei csikorognak, ahogy a kocsik ütközői összecsattannak, miközben a szerelvény lassan megáll az állomáson, ahol sorsukba beletörődött zsidók ezrei várnak a bevagonírozásra, útban végzetük felé. Szerinte meg fog ismétlődni. Olvasta, hogy egy budapesti lakásban a pészahot ünnepelte vendégeivel egy rabbi, amikor ismeretlenek köveket dobtak a lakásba, kihívták a rendőröket, akik azt mondták, hogy kipában lenni nem biztonságos Budapesten. Mondták, hogy a Dohány utcában egy háromfős társaság belekötött egy járókelőbe, majd megrugdosták, amikor elárulta, hogy zsidó. A postaládájában talált egy géppel írott papírfecnit, a névtelen szerző azt ígérte, hogy megint elgázosítják a zsidókat. A villamoson hallotta, amint két férfi a zsidók fenyegetéséről beszélget. Azzal jön, hogy már politikusok is zsidóznak, a tévében is zsidóznak, az interneten is zsidóznak, még a hírnek is olyan címe van, hogy zsidóverők. Hogy lehet ilyet leírni? – kérdi, és elsírja magát. Reszkető szájjal mondja, hogy elég megverni a vallásos zsidókat, máris retteghetnek a többiek, így kezdődött annak idején is. Szerinte a vérszomjas antiszemiták az interneten betörtek a Mazsihisz jóvátételi adattárába, begyűjtötték a neveket, így majd eljutnak a rokonaikhoz is, akkor pedig csak idő kérdése az újabb borzalom.

Tudom, hogy semmi sem lehetetlen a világhálón technikailag, de ez mit sem számit - válaszolnám anyámnak. Azzal érvelnék, hogy még ha léteznek is neonáci adathalászok, még ha meg is szereznék a kárpótlási neveket, mire mennének a távozás előtt álló öregemberekkel és a hozzátartozóikkal, akik talán azt sem tudják, hogy zsidók a felmenőik, vagy ha tudják, nem érdekli őket? Kérdezném anyámtól: velük lehetne riogatni a magyar társadalmat, a rájuk fogott veszedelemre hivatkozva tömegmozgalmat szervezni, sérelmeket kiegyenlíteni, rablással újraosztani, kapzsiságot kiélni? Valóban létezik olyan elvetemült antiszemita, aki újfent az ő elpusztításukban látja a fényes jövő zálogát? De nem érvelek, nem kérdezek, nem válaszolok anyámnak, mert tisztában vagyok azzal, hogy hiába is tenném, a vészkorszak túlélőjeként rendíthetetlen meggyőződése, hogy a zsidóüldözésben semmi sem változik a történelem. Vérvádak, pogromok, numerus claususok, zsidótörvények, gettók, tömeggyilkosságok. Így ment ez a korai kereszténység antijudaizmusától a modern fajelméletig, a vége a népirtás lett. És még akkor is vér folyt, amikor felszabadultnak érezhette magát a társadalom, mint 1848 tavaszán Pozsonyban, vagy 1946-ban Kunmadarason, Makón, Miskolcon.

Kutatók szerint 100 ezer zsidó élhet Magyarországon manapság, talán tíz-tizenöt százalékuk vallásos. Azt állítják, hogy a vallásos zsidókkal azonos arányú lehet az antiszemiták száma. Régi igazság, hogy nem kell húsvér zsidó az antiszemitának, többet ér neki mindennél az örök zsidóról kreált betokosodott tévképzet. Ám egy dolog démonokban hinni, és más dolog ölni, ahhoz valódi emberek kellenek. De kiket? Az emberek vallási hovatartozását nem csak az egyházak, vallási közösségek tartották nyilván, hanem az állam is egészen 1948-ig. Minden hivatalos iratban, így a születési anyakönyvi kivonatban, az iskolai bizonyítványban, a személyi igazolványban szerepelt. Ez egyben azt is jelentette, hogy senki sem lehetett "valláson kívüli", ha szülei, nagyszülei zsidók voltak, akkor ő is az volt. Az egyetlen lehetőség a kikeresztelkedés volt, de ezt sok zsidó nem tette meg, mert lelkiismerete elutasította az önfeladást, sok keresztény egyházközség pedig nem szívesen térített át arra hivatkozva, hogy menekülési célból tennék a zsidók, nem meggyőződésből. Zsidónak lenni hétköznapi tapasztalás is volt. A lakóközösségek jól tudták, hogy szomszédjaik, az utcában lévő boltosok, a vándorkereskedők, a másik falubeliek zsidók-e vagy sem. Az öltözködésük, életvitelük, a beszélgetésekből szerzett információk alapján ”különítették el” őket. Néhány elszórt, vallásos zsidó csoporttól eltekintve kiket lehetne ma azonosítani hétköznapi módon? Emlékszem, azt mesélte megboldogult nagymamám, hogy annak idején, amikor vidéken éltek, a keresztény helybeliek, mindig úgy mondták: megyek vásárolni a zsidóhoz. A szatócsüzlet cégtábláján azt lehetett olvasni, hogy Friedmann. Pesten is így ment. A dúsgazdag gyáriparosok, a Weiss Manfrédok, a Goldbergerek, a Chorinok nevei ott virítottak vállalataik bejárata felett. Manapság ilyen nincs, manapság márkanevek vannak, amelyek tulajdonosai személytelenek. Annak idején az elkeseredett munkások pontosan tudták, kik a tőkések, hol laknak, hová vonuljanak tüntetni, ma ilyesmi elképzelhetetlen. A megátalkodott neonácik azért sem mennének semmire, ha akarnának, akkor sem, mert a közigazgatásilag, logisztikailag, érzületileg, társadalmi közönnyel vagy hallgatólagos egyetértéssel, kontinentális méretekben végrehajtott tömeggyilkosságok vállalhatatlanok még a számukra is. Nem véletlen, hogy tagadják. Célozni sem lehet erre a rettenetre, még ha kívánatos is lenne egyesek számára. Új korszakban élnek az antiszemiták, új módon kellene megnyilvánulniuk, mert minden politikai óhajnak, még a legszörnyűbbnek is elengedhetetlen feltétele az újdonság. Ezért volt sikerük a náciknak, annak idején, senki sem tudta, mi lesz  ebből az egészből.A  precízen megtervezett, hideg számítással végrehajtott nagyüzemi népirtásnak nem volt előzménye a történelemben, a Soá évezredek antiszemitizmusának egyszeri betetőzése lett, ami kitörölhetetlenül ott van a kollektív emlékezetben. Képtelenség ezért felújítani. És akkor még nem említettem egy további döntő tényezőt, amely nem létezett előtte: Izrael. Minden megváltozott.

Az egyik portálon ezt írta egy megveszekedett alak: ”Tapsoltok a cigánybűnözésnek, rikoltoztok, ha véletlenül gazember zsidót vizsgál az ügyészség/rendőrség (persze, ahogy a cigányok, ők is rögtön azt állítják, hogy etnikumuk miatt, s nem tetteik miatt bántják őket!” Az ostobáknak ennyi maradt a zsidókkal kapcsolatban. Nem úgy a cigányok esetében, őket látják, azonosítják azok, akik rettegnek a lecsúszástól, akik gyűlölik a szegényeket, akik számára a bűn vérkérdés, akik tehetetlen dühükben az egyedüli mentsvárukba vonulnak vissza, az erőszakba. Anyám nyugtalansága érthető, a zsidónak szánt pofonok elcsattanhatnak. Anyámnak igaza is lehetne, megtörténhetne ismét a népirtás. De bizonyosan téved, amit nem fogok neki megmondani, mert nem akarom bántani. Ő ilyen, és ilyen marad békés haláláig, mert számára zsidónak lenni bajjal jár. Ez égett bele a szívébe.