Mérések szerint a legbefolyásosabb médiumoknak tartott földi sugárzású, országos kereskedelmi tévék fő műsoridős híradóit (egy adott percben, átlagosan) összesen két-három millióan nézik. Ebből nagyjából egy millióan vannak a 18 és 49 év közöttiek, vagyis a vásárlásra leginkább kapható, aktív keresők, akik a hirdetők számára a legértékesebbek. Ezzel szemben az elsüllyedt MTV híradóját néhány százezren figyelik, a piaci célközönséget jelentő felnőtt korosztályból százezernél is kevesebben, a fiatalok körében alig mérhető számban, noha nem is kell azonos időben versengeniük a kereskedelmi hírműsorokkal. A Kossuth rádió híreinek közönsége ugyancsak folyamatosan zsugorodik. Habár még így is a leghallgatottabb a teljes lakosság, döntő többségében az idősebb korosztály körében, viszonylagos népszerűségét csupán annak köszönheti, hogy egyetlen, mérvadó riválisa kicsiny és fenyegetett, a célcsoportokra összpontosító kereskedelmi adók pedig csak a kötelező minimumot adják a hírközlésben. Sokak számára mindez ékes bizonyítéka az állami - és a magánmédiumok közti színvonalbeli különbségnek. Ám a siker, mint tudjuk, nem értékmérő, nem minősít, ezért a mérési adatokból biztosan nem következik, hogy a kereskedelmi csatornák hírműsoraihoz képest az államiak rosszak. Pedig még az ág is húzza őket, hiszen ahogy a szakmában tartják, csinálhatsz bármilyen hírműsort, nem mész vele sokra, ha az elő - és utóprogramok nem kötik le a nézőt, a hallgatót, vagyis az állami média ebben a tekintetben is alulteljesít. Azt lehet tehát mondani, hogy halmozottan hátrányos helyzetben vannak, de nem önhibájukon kívül.
Magyarországon általánossá vált az a másutt is elterjedt szemlélet, miszerint ha egy kérdésben a szembenálló felek mindegyike szót kap, akkor a tudósítás tárgyilagos. Holott csupán semleges. Az eltérő álláspontok felvonultatása nem több mint az objektivitás látszata, önmagukban ugyanis semmit nem igazolnak, vagy cáfolnak, amennyiben nem arra szolgálnak, hogy részrehajlás nélkül feltárjanak általuk konfliktusos ügyeket. A felek nyilvánosságot kaptak, a néző, a hallgató azonban nem tudott meg mást, mint hogy mindenki mondja a magáét, amihez egyébként hozzá van szokva. Mifelénk a médiaiparos - tisztelet a kivételnek - nem utánajár valaminek, hanem önmagát lefedezve minden érdekeltnek odadugja az orra alá a mikrofont, ezzel a dolog el van intézve. Mindez akkor vezet igazán riasztó eredményre, midőn a hírközlés elfogult. Elemzések sora mutatja ki, mennyire manipulatívak, célzatosak a mai magyar közmédiában készülő hírek, beszámolók, hátterek. Nem a pártok megjelenésének aránytalanságaival van az igazi gond, a parlamenti erőviszonyoknak megfelelő egyenlőtlenségek éppenséggel nem okoznának nagy bajt, ha nem párosulnának rosszhiszeműséggel. De azzal párosulnak, amikor a kormányt rendre pozitív, a parlamenti és parlamenten kívüli ellenzéket, bírálókat, a kormány gazdasági ellenfeleit rendre negatív színben tüntetik fel, a rezsim által kiemelten kezelt témákat nem egyszer durva propaganda módszerekkel tálalják, az ellenzéki felvetéseket viszont a legtöbbször elhallgatják, ha pedig mégis szóba hozzák, akkor ellenük fordítják, lejáratásukhoz használják. Lásd a Cohn-Bendith-riportokat, a stockholmi és berlini tudósításokat, a magánnyugdíjpénztárak állítólagos svindlijeit leleplező összeállításokat, a szakszervezetellenességet, a szociális visszaélésekről szóló tendenciózus híreket, és így tovább. Az ingerült tagadás ellenére a következmény nyilvánvaló: aligha gondolja őszintén bárki, hogy a közmédia független, megbízható információforrás. Lehetséges például, hogy az előző kormányok bűnöket követtek el, egy ilyen helyzetben azonban épeszű ember legalábbis fenntartásokkal fogadja az állami tévé és rádió ilyetén beszámolóit. Volt már ilyen. A Kádár-rendszerben a konkurenciának aligha tekinthető illegális, második nyilvánosság és a politikai ellenpólus, a Szabad Európa és Szabadság rádiók ellenére hegemón Magyar Televízió és Rádió politikai híreit szinte mindenki hazugságoknak tartotta, egyszerűen azért, mert a rezsim miatt nem voltak szavahihetők. A bukás után derült ki, hogy némely esetben igazat mondtak. Így jár az a média, amelyik nem a társadalomnak, hanem a hatalomnak akar megfelelni. Ennek árát meg kell fizetni.
A mai, plurális médiavilágban a közmédia kudarca nem csak a profilhátrány következménye, hanem a zülléssé is. Ezért van az, hogy egyre többen hagyják magára az állami tévét, rádiót, amelyek nézettségi, hallgatottságai adatai más tekintetben árulkodók igazán. Ha egybevetjük azokat a kormányzó pártszövetség továbbra is kiemelkedően fölényes népszerűségével, látszik az irdatlan nagy különbség. Akaratlanul is adódik a kérdés: miért nem érdekli támogatóik javarészét a közmédia? Két válasz lehetséges. Az egyik, hogy hiába a teljhatalom az állami média felett, képtelenek magukhoz kötni híveik döntő többségét a kultúrában, a tájékoztatásban. A megoldás a médiamonopólium volna, mivel ez lehetetlen, korlátozással, fenyegetéssel, kivásárlással igyekeznek megszorítani médiaellenfeleiket. A másik, hogy igazából nem is izgatja őket a nézettség, a hallgatottság, annál inkább klientúrájuk megjutalmazása vagy, ahogy egynémely nyersen fogalmazó kritikusuk állítja: ezek sem különbek, azt teszik, ami ilyenkor várható, átadják az állami médiát, vele a forintmilliárdokat a haverjaiknak. Egyik lehetőség rosszabb, mint a másik!
