1977. április 30-án a magyar válogatott világbajnoki selejtezőt játszott a szovjetekkel (CCCP). 70 ezer néző a Népstadionban, milliók a képernyők előtt. Barátom, akihez elmentem azon az estén, egy garzonházban lakott. Ott volt az ő barátja is, Gusztáv, egy derékig érő hajú, laza, szókimondó fiú. Gondoltuk, beszerzünk italt valahol. Kifelé tartottunk a házból, amikor észrevettük, hogy nyitva a társalgó. Szemben férfiak fotelekben, székeken, a füstös, sötét szobát bevilágította a tévé kékes fénye. Az arcokra kiült a várakozás feszültsége meg valami boldogságféle, hogy együtt lehetnek. Akkori szokás szerint páran arról vitáztak, hogy le kell-e feküdnünk a ruszkiknak az olcsó olajért cserében, KGST-alapon. Aztán megszólalt a szovjet himnusz, néhányan a foguk közt káromkodtak, majd jött a magyar, mire többen felálltak, énekeltek, nekem úgy tűnt, némelyek könnybe lábadt szemmel. A bíró sípolt, a szurkolók felüvöltöttek, hogy hajrá magyarok! Gusztáv ekkor besétált a helyiségbe, megállt a tévé mellett, oldalvást lenézett, majd egy pillanatnyi csendet kihasználva eleresztette a hangját: hajrá szovjetek! A levegő megállt, az ábrázatok megdermedtek, a meccs hangjai túlviláginak hallatszottak. A sporttársak végigmérték Gusztáv fazonját, aztán megszólalt egy hang: te nem vagy magyar, húzzál el innen az anyádba, büdös hippi! Gusztáv szeretett provokálni, úgy lógott ki a sorból, hogy be sem állt. Az elégedettség mosolyával fordult meg, kisétált, és csatlakozott hozzánk. A barátom és én már feszengve félrehúzódtunk. Nem hoztuk szóba dolgot, irányt vettünk a kihalt utcák felé. A magyarok 2:1-re győztek. Góllövők: Nyilasi, Kereki, és Kipiani.
Gusztávot nem érdekelte semmi, amire már akkor is azt mondták, hogy az idetartozás fennkölt érzésébe ringat. Nagy ívben tett a hungarikumokra, amikből jócskán volt az idő tájt is. Az ungarische spezialitäte. A puszta, a gulyás, a fokos, a Tokaji, a Matyó, a kilenclyukú híd, meg sok minden még. Mivel hidegen hagyta a foci, nem lehetett a jelenlétében beszélgetni az elmúlt dicsőségről, az Aranycsapat nevű dédelgetett álomról, ami „csak a mienk volt”. Az érdekelte, hogy önmagában mi jó és mi nem. De magyarnak vallotta magát, azután is, hogy disszidált Nyugat-Berlinbe, ahol érdekes filmeket csinált. Nem ide tartozott azoknak, akiknek állítólag mindig megdobban a szívük a nemzeti zászló láttán, párásodik a szemük a himnusz hallatán, úgy vélik, hogy a magyarság küldetése a nagyság mások fölött, és a vér, a föld, a nyelv háromságára esküsznek még a makói hagyma láttán is. Ebben hisznek, ami nem baj, amíg nem gondolják azt, hogy alávalóbb, aki nem ilyen.
Az identitás kétségkívül fontos. Kérdi tőlem dühösen egy magyartárs bevásárlás közben, hogy miért olcsóbb a chilei alma, mint a szabolcsi, holott rosszabb az íze. Nem kíváncsi a válaszomra, rögtön rávágja, hogy védeni kell a magyar árut. A helyszín az Auchan, amit a Gazdasági Versenyhivatal 30 millió forintos bírsággal sújtott, mert többszöri felszólítás ellenére sem szolgáltattak adatot a február óta zajló eljáráshoz. Az a vétkük, hogy reklámkiadványukban „Auchan Hungarikum" felirattal olyan termékek jelentek meg, amelyek nem tartoznak a hatóság által hungarikumoknak nevezett áruk körébe, ezért a jelmondat magyar népi motívumokkal való együtt alkalmazása azt a látszatot keltheti a fogyasztóban, hogy 100 százalékban magyar terméket vásárol, azonban e termékek előállításához használt alapanyagok egyes esetekben valószínűsíthetően nem magyar eredetűek. Már készül „a magyar nemzeti értékekről, magyar nemzeti kincsekről és a hungarikumokról” szóló törvény. A javaslat „fakultatív önkormányzati közfeladatként” írja le a települési önkormányzatok számára, hogy „azonosítsák a helyi értékeket”, így hozva létre a települési értéktárakat. Aztán jön a megyei, majd a minisztériumi szint. A hazai és határon túli civil kezdeményezésekkel együtt ebből a rendszerből jön létre majd létre a Magyar Értéktár, és ebből választja ki a nemzeti kincseket és a hungarikumokat, mi más, mint egy bizottság. A szélsőjobb persze ordító hiányosságokat emleget ugyanazon az alapon, mint ami miatt az Auchant elmeszelik. Szerintük számos magyarnak tűnő nevű vagy csomagolású terméket gyártó cég valójában vagy nem magyar tulajdonban van, vagy a terméket nem is Magyarországon gyártják. Ezért a vásárlók megtévesztésére alkalmas jelöléseket is megszüntetnék, így a nem magyar termékeken szereplő piros-fehér-zöld, vagy egyéb magyar termékre utaló ábrák esetén elrettentő összegű bírságot szabnának ki.
Ebben a cécóban van azonban egy göcsört. Ha a kollektív tudat által bensővé tett, jelképekkel erősített hovatartozás annyit tesz, hogy nincs az mérce, aminek alapján kevesebb lenne a magyar másoknál, akkor nincs az a mérce sem, amivel több lenne náluk. Nem minden áru persze, de ami az, ott viszont csak a mérce számít. Ezt hívják a globális kapitalizmus korában a márkák világának, ahol az otthonosság érzetét kínáló vér, föld, nyelv szentséges hármasságát a termék minőségének, árának, eladhatóságának piaci hármassága váltja fel. Csak a színtelen, szagtalan hasznosság a mérvadó. Ezért nincs magyar gazdaság, miként magyar áru sem, csak magyarországi. A pénznek ugyanis ismeretesen sem szaga, sem hazája nincs, még ha egyesek így is érzik, a pénzt az (esetenként adakozó) érdek mozgatja, közömbös tehát, hogy magyar-e vagy sem az előállító cég tulajdonosa. Ez a valóság diktátuma.
Ezt nem értik azok (sem), akik felháborodnak, mert az itthoninál olcsóbb a világ másik feléről hozott alma, ezért oltalmat követelnek, a bezárkózás után sóhajtoznak. A messziségben termő gyümölcs, még a hosszú tengeri vagy szárazföldi szállítást is belekalkulálva nem azért kerül kevesebbe, mert a hazain valamit elrontottak, hanem az ottani, csekélyebb nagyüzemi költségek és az éhbéréért robotoló idénymunkások miatt. Ez is a világkapitalizmus - kétségívül rettenetes- következménye. Pártunk és kormányunk mozgalmi lánykorában azzal a frappáns jelmondattal kampányolt, hogy „olyan országban szeretnénk élni, ahol törvény nem csak a kólát védi”. Az emberi jogokra, a törvények uralmára, a szabadságra céloztak akkoriban. Sok víz folyt le azóta a Dunán, ami sok mindent el is mosott, kivéve az öncsaló ábrándokat. Így lehet hungarikum akár még a hortobágyi délibábból is. Ettől még a foci fontos.
