Elég egy felkavaró gyilkosság, máris megvan az apropó ahhoz, hogy valamelyik politikai hangadó ismét követelje a halálbüntetés visszaállítását. Széljobbosok, ultrajobbosok, újhungaristák, újfasiszták, újnácik jelentik be ilyenkor a szokásosnál is erőteljesebben a legsúlyosabb büntetés iránti állítólagos társadalmi igényt. Ám nem egységesen, ami jól mutatja, mekkora hiba egybemosni a társaságot, lenázicni a szélsőjobbost. A halálbüntetés jobbszéles támogatóinak egyike így kommentezett: ”természetesen bőrszíntől függetlenül mindenki azt kapná, amit megérdemel, a ténylegesen és teljes körűen bizonyított gyilkosságokra jogosnak tartom a halálbüntetést”. Az újhitleristák mintapéldánya pedig emígy: ”csak a végtelenül aljas zsidó ’üzletembereket’ (emberkereskedők, stb.), és a genetikusan bűnre hajló mocskos cigókat végezzék ki, viszont kerüljük a tiszta magyarok kivégzését, pl. ha magyar egy zsidó ávh-s bűnözőt semmisít meg”. Akadt egy engedékeny fasiszta is, aki szerint ”csak a kezét nyisszantsák le a tolvaj cickánynak”. A vérszomjas javaslatok akaratlanul is rávilágítanak a halálbüntetés problémájára.
Könnyű lenne azzal érvelni, hogy a Római Egyezményben és az ENSZ Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában Magyarország kötelezte magát a halálbüntetés eltörlésére, akkor pedig végeztünk, hatszáz, dr. Staudt Gábor és társai mondhatnak akármit, úgysem mennek vele semmire! De mi van akkor, ha az élve eltemetett csepeli áldozatok hírén felbuzdult jobbikos képviselőnek - akárcsak hasonszőrű elődeinek, kortársainak, és majdani utódainak- igaza van? Nemzetközi szerződések ide, politikai fenntartások oda, mégis csak az a fontos, hogy mi igaz, és mi nem. Staudt doktor, aki a halálbüntetés többi hívéhez hasonlóan a közbiztonság végóráját látja, az emberölés minősített eseteinél hívna hóhért. A hatályos BTK-ban ilyennek számít az előre kiterveltség, a nyereségvágy, más aljas indok, illetve cél, a különös kegyetlenség, a hivatalos személy ellen, a hivatalos eljárása alatt, illetőleg emiatt, a közfeladatot ellátó személy ellen, e feladatának teljesítése során, továbbá a hivatalos vagy közfeladatot ellátó személy támogatására vagy védelmére kelt személy ellen, a több emberen, sok ember életét veszélyeztetve, a különös visszaesőként, a tizennegyedik életévét be nem töltött személy ellen, a védekezésre képtelen személy sérelmére elkövetett emberölés. A bonyolult jogi nyelvezetű felsorolás pontos felidézése azért indokolt, mert ékes bizonyítéka annak, hogy egyetlen büntetési tételbe hányféle bűncselekményt lehet beletuszkolni. A halálbüntetés hívei ezek szerint kivégeztetnénk mindenkit, aki tettével kimeríti e sokféle tényállást, az sem számít, hogy egy normális ország büntető jogrendszere alapvető különbséget tesz még az emberölés és a gyilkosság között is, holott mindkettő tragikus végeredménye ugyanaz. A hívek szerint a halálbüntetés helyénvaló megtorlása az elvetemült tettnek, és üzenet a társadalom felé, hogy így jár minden alávaló, leendő bűnöző, e két szempont pedig mindent felülír. Tegyük fel, kutatások igazolnák a halálbüntetés elrettentő hatását azon az alapon, hogy ha elismerjük az egyén jogát, hogy önvédelemből öljön, akkor el kell ismernünk ugyanezt a társadalom esetében is. Csakhogy ehhez egy kutyakemény állam is kell, ahol a szükségképpen irdatlan pénzekből fenntartott apparátusok révén valóban el lehet érni látványos visszatartó hatást. Egy ilyen államban viszont annak élete sem lenne biztonságban, aki nem ölt, és ehhez nem feltétlenül kell különleges állapot. Az 1939-es honvédelmi törvény például felhatalmazta a kormányt, hogy elrettentő céllal az egész ország területére és bármely bűntettre kiterjedően rögtönítélő bíráskodást vezessen be, ami utat nyitott az újabb önkénynek. Az 56-os forradalom után a rögtönítélő bíróságok kényük-kedvük szerint halálos ítéleteket hozhattak gyújtogatásra, rablásra, fosztogatásra, közérdekű gyárak, vagy a közönség életszükségletének ellátására szolgáló üzemek rongálására is. A kiváló büntetési statisztikákra hajtó, zéró toleranciát hirdető állampolgárok elképzelése - szándékosan vagy sem - a brutális büntetőállam, amitől retteghetnének a tolvajok ugyanúgy, mint a lehazaárulózott másként gondolkodók is, akiket némelyek szintén lógni szeretnének látni. Természetesen az egészséges államok is alkalmazhatják a halálbüntetést, rendkívüli helyzetekben, vagyis háborúk, természeti katasztrófák esetén felfüggeszthetők az alapjogok, de csak politikai egyetértéssel. A halálbüntetés támogatói jobb, ha tudomásul veszik: baljós módon átjárhatóvá válik a határ az emberi élet kioltása és az adott esetben fenyegetőnek nyilvánított, csekélyebb súlyú bűntettek között ott, ahol a halál az állam szolgálatában áll. Mondhatnánk, egy konszolidált, szabad országban aligha fordulhat elő ez. A halálbüntetést hatályban tartó szövetségi amerikai államokban mégis rendre feltűnnek befolyásos emberek, akik likvidálnák a gyerekmolesztálókat, vagy a drogkereskedőket - ahogy teszik ezt számos helyen, például Ázsiában - arra hivatkozva, hogy ők is szörnyetegek. Hasonlóan riasztó a helyzet azokban az országokban, ahol bár nincs halálbüntetés, de az elhúzódó és mélyülő válságok hatására mind többen akarják a vasszigort, mert ”vannak olyanok, akik megérdemlik”. Vagy talán nem nevezhetjük konszolidáltnak a szaúdi királyságot, az Iráni Iszlám Köztársaságot, amelyekben levágják a tolvajok kezét, ahogy ezt egyes magyar fasiszták javasolják a bűnösnek talált cigányok esetében?
Minden kérdésben, de még a vérgőzös követelésekben is ott rejlik a bizonytalanság, hogy az adott büntetés megfelelően ellentételezi-e az adott bűnt. A halálbüntetésnél - akárcsak a kisebb súlyú, ám nem kevésbé visszataszító csonkításos büntetésnél – azonban semmii nem oldhatja fel a problémát, hogy visszafordíthatatlan. Ez vonatkozik az államra is. Többről van itt szó, mint az esetleges justizmord. Nem tudhatunk mindent, tökéletesen semmit nem bizonyíthatunk, ezért nincs kételymentes bizonyosság, vagyis a büntetésből nem hiányozhat, hogy szükség esetén kompenzálható, a tévedés helyrehozható legyen. A civilizált jogrendszerek alapelve ezért a méltányosság, a széles körű mérlegelés, az arányosság, a súlyozás, és a korrigálás lehetősége. Aktuális példával élve: ki kell-e végezni a norvég tömeggyilkost és a csepeli négyes gyilkost? De egy életet mennyiért cserében? A rómaiak úgy tartották, hogy a szoros jog (jus strictum) ellentéte a méltányosság, ami a jognak nélkülözhetetlen eleme s létfeltétele, annak hiányában ugyanis beáll a legnagyobb jog a legnagyobb igazságtalanság állapota, (summum jus summa injuria). Úgy vélték, hogy a túlzásig keresztülvitt törvény a legnagyobb igazságtalanság.
Ne higgyük azonban, hogy csak a jobboldalon, illetve annak peremvidékein vonzódnak a megtorláshoz. A másik térfélen is sokan fogékonyak rá a megrendültségüknek engedve. Egy társaságban beszélgettem egy magát baloldalinak nevező idős hölggyel, és szóba került Tóth Tamás. A legőszintébben kiállt Sárszentmihály egykori polgármestere mellett, aki fia kegyetlen megölése miatt 1994 óta gyűjtött aláírásokat a halálbüntetésről szóló népszavazás kiírásáért. Minden ellenérvem lepergett róla, végső válasza az volt, hogy képzeljem magam a szülő helyébe. Azt mondtam neki, hogy minden együttérzésem, de nem lehet mérvadó a jogban a személyes érzület, csak a bűntett egyéni tragédián túlmutató társadalmi súlya, akár érintettek vagyunk, akár nem. Faképnél hagyott.
