Bővelkedünk történelmi példálózásokban, amelyekkel párhuzamot vonnak az épülő újmagyar zsarnokság és a szörnyű elődök között. Hasonlították már Orbánt Mussolinihoz, Hitlerhez, Rákosihoz, Kádárhoz. Bartus László az amerikai Népszavában megjelent májusi cikkében egyenesen úgy fogalmaz, hogy az Orbán-rezsim az Európai Unió első mussolinista, fasiszta állama lesz rövidesen. Az orbanista mozgalom látványos vezérkultusza miatt a kormányfőt itthon és külföldön sokan a Führerhez hasonlítják, a német sajtóban pedig - ami különösen figyelemre méltó - államát a Führerprinzip jelzővel illetik. Nemrég mesélte nekem az egyik budapesti önkormányzat idős munkatársa, hogy a fideszes polgármester filmvetítést rendelt el a hivatalban, amin büntetés terhe alatt mindenkinek kötelező volt részt venni. Őt ez éppenséggel a Rákosi-rendszerre emlékeztette, beleértve a személyi kultuszt is. Többen az ’56 utáni Kádár berendezkedő hatalomgyakorlási technikáját vélik felfedezni abban, ahogy Orbán módszeresen kétfrontos harcnak igyekszik beállítani az általa tüzelt politikai- gazdasági- kulturális háborút, és a Kádár-rendszer ismétlődését látják a paternalizmusában is. Orbán mindezeken csak nevet. Ezt tette akkor is, amikor a médiatörvény hatályba lépése után adott interjújában a német Bildnek kijelentette:"Üssék csak fel a mi újságjainkat! Ott engem mindennap Ducénak vagy Führernek neveznek, csalónak vagy rablónak hívnak" Szóvivője, ahogy gúnyolják, hasbeszélője, Szijjártó Péter ezek után azt írta az Origónak, hogy ”nem kell sokat keresgélni, ha Orbán Viktort gyalázó cikkeket akarunk találni a magyar sajtóban, ez eddig is így volt, és az új médiatörvény hatálybalépése után is így van, ami bizonyíték a sajtószabadság sértetlenségére.” Zavarba ejtő kijelentés, mivel részben igaz.
Magyarországon nem tiltották be a politikai pártokat, az ellenzéket, az elhajlókat, a különutasokat, a másként gondolkodókat, másként élőket nem üldözik. Nem tettek indexre lapokat, rádió - és tévécsatornákat, internetes portálokat, nincsenek a társadalom minden szegletére kiterjedő feketelisták, politikai alapon foglalkoztatási irányelvek, nincs tömeges megfigyelés, nyilvánvaló cenzúra, beteges öncenzúra. A munkahelyeken nem suttogva beszélgetnek az emberek, nem mondják egymásnak, hogy a falnak is füle van. Nincs csengőfrász sem, nem kell rettegni attól, hogy elhurcolnak, egy pince mélyén esetleg megkínoznak, hogy a kívánt vallomást kicsikarják belőlünk, ami után tarkón is lőnek, jobb esetben bebörtönöznek, vagy ha nem, nyomatékosan megértetik velünk, hogy idomulni kell. Nincsenek sem kirakatperek, sem politikai foglyok, sem emigránsok. Nem találunk munkatáborokat, ahol tízezreket éheztetnek, dolgoztatnak halálra. Azt sem tapasztaljuk időről-időre, hogy a társadalom megfélemlítésére a rendszert dicsőítő tömegparádékat rendeznek, amolyan mozgósításként. Nincs sem (titkos)rendőri, sem katonai, sem paramilitáris, sem adminisztratív terror. Az ijesztő analógiák kitalálói szándékukon kívül lényegében azt sugallják, hogy ezek a jelenségek ismét érzékelhetők, holott ez nyilvánvalóan nem igaz. Ugyanakkor érthető, hogy hasonlatokat keresnek, általuk ugyanis kifejezhető és átélhető mindaz a rettenet, amely a mai Magyarországon folyik. A régi autoriter ideológiák, s velük az egykori elnyomó módszerek azonban nem ismételhetők, és nem csak az idők változásai miatt. Ha megtennék, az új diktatúrák nélkülöznék a minden zsarnokság számára elengedhetetlenül fontos sajátságot, amivel kivételesnek tüntethetik fel magukat: Ez pedig a történelmi újdonság, aminek hiányában a kollektív emlékezet miatt egyértelművé válna a jövendő. Egy normális társadalomban is latolgatják, tervezik, előkészítik a jobb jövőt, egy zsarnokságban azonban kovácsolják azt, kétségeket nem tűrő, könyörtelen programokkal, mellőzve az alternatív lehetőségeket, a szabad mérlegelést, kiiktatva az önkorrekció intézményeit, az ellenvéleményeket. Magyarországon ilyesmi történik, a demokratikus rendszer nyílt felszámolása nélkül, annak hibáit, gyengeségeit kíméletlenül kihasználva, aminek a végeredménye persze a rendszer kimúlása. Jelentős számú tömegeket hitegetve, igényeiket ingerelve a beígért jövőkép ellenére is ezért tudja sikeresen homályban tartani a baljós leendőt a keletiesen konzervatív, tekintélyuralmi, represszív rezsim.
Kétségkívül számos jelét érzékelni annak, ami diktatúrává tesz egy rendszert. Az állami média totális kontroll alatt van, ezt csak a fanatikus, öncsaló Orbán-hívők tagadják. Ám az internet miatt is jócskán van választási lehetőség, amiket azonban brutális büntetések fenyegetésével, a bizonytalanság érzetének erősítésével mégis korlátok között lehet tartani, miként a médiatörvény teszi. Napvilágot látnak kemény rezsimbírálatok, még ha a kritikus értelmiség ellen hecckampány folyt és folyni is fog. Ők azonban csak befolyásukat vesztett hőzöngők, kéznél lévő bűnbakok, akiket a független, liberális értelmiséggel szemben amúgy is ellenséges, egyre inkább antipolitikus és apatikus társadalom már elhagyott szigetekre, szigetecskékre száműzött Van nyugtalanító antiszemitizmus, homofóbia, idegengyűlölet, vannak cigányellenes pogromok. De nincsenek-e ilyenek a szabad társadalmakban is? Ugyanakkor már a centrumba nyomultak szélsőjobboldali, sőt újfasiszta, neonáci elemek, akik ellen a rezsim időnként kikel, és azt hangoztatja, hogy ők a halálos ellenségei, miközben azt tapasztaljuk, hogy az adófizetők pénzéből fenntartott médiumokban pozíciókhoz jutnak. Az állam ellopja megtakarításainkat, egyelőre csak a magánnyugdíjpénztáriakat, megnyugtatásunkra azonban megadóztatja a bankokat, a nagy cégeket, ami sokakat elkábít. Azt mondják, nincs más lehetőség, akkora a baj, hiszen a szükség törvényt bont, és ígéreteket kapunk, hogy átmenetiek az intézkedések. Közben pedig azt látjuk, hogy az új alaptörvényben már nem jog a nyugdíj, a bankok pedig felemelik költségeik díjtételeit, a cégek az áraikat, vagyis az állam közvetve minket adóztat, sarcol. Ki tagadhatná, hogy alig bírja a szociális terheket a társadalom, ezért jobb dolgozni, mint segélyen élni? A törvényekkel készülő új munkarend azonban minden szinten nyers jogfosztás, szabadon hozzáférhető, tisztességes szerződéssel betölthető munkahelyek ugyanis nincsenek bőségben, amit lehet elhallgatni, cáfolni viszont nem. Érzékeljük azt is, hogy megszorítanak, aminek magabiztosan az ellenkezőjét állítják, aztán időnként némi engedményt tesznek, miközben azt üzenik, hogy jogok helyett csupán kegyekben részesülhetünk, ha arra érdemesek vagyunk. Mi ez, ha nem zsarnokság? Lehetne sorolni tovább a példákat, amelyek bizonyítják, hogy ez diktatúra a javából, de nem valamely régi másodkiadása. Ez nem egy remake, hanem valami merőben új. Orbán és emberei ezért állíthatják cinikusan, rezzenéstelen arccal, hogy Magyarországon szabadság van. Ha valaki a látszatok foglya, ezt el is hiszi.
